Gondolatok a korszellemről

    "Fiad nemcsak a te fiad, a kor gyermeke is" - mondta Konfucius 2500 évvel ezelőtt. S ez olyan igazság, amely ma éppen olyan időszerű, mint a történelemben bármikor. Korszellem van és a korszellem parancsol. Aki a nevelési cél meghatározásánál azt a tény nem veszi figyelembe, feltétlenül célt téveszt. Az öröklés alapvető tényező, de a nevelés eredményességét a külső tényezők döntően befolyásolják. A gyermeket körülvevő természeti, társadalmi környezet, és az országhatárokat nem ismerő korszellem.
    A XX. század korszellemét két elmélet határozta meg. A XIX. század második felében született a történelmi materializmus és a XX. század elején a relativitáselmélet. A történelmi materializmus az anyag elsődlegességét hirdeti a tudattal szemben, és azt nemcsak a természetben, de a társadalomban is érvényesnek tartja. A relativitáselmélet egy fizikai törvény, amelynek lényege a viszonylagosság.
    Ezek az elméletek beépülve az emberi gondolkodásba és a mindennapi társadalmi gyakorlatba - országhatároktól és társadalmi berendezkedéstől függetlenül -, legföljebb mértékében és időben eltolódva, katasztrofális erkölcsi csődöt eredményeztek. (Hogy ez az eretnek állítás szalonképes-e vagy sem, ezt is a korszellem dönti el.)
A materializmus világméretű térhódítása odavezetett, hogy az emberek csak azt tartják fontosnak, ami hasznos és minden erejükkel az anyagi javak megszerzésére törekednek. A tudás és az emberi kapcsolatok elértéktelenednek, mert minden a haszonnak van alárendelve. A relativitáselmélet pedig a társadalmi valóságban mérhetetlen önteltséget, gőgöt, önzést és erkölcsi zűrzavart okozott. Ha minden viszonylagos, akkor az igazság is csak nézőpont kérdése: a terrorista, az agresszor, a rablógyilkos is állíthatja, hogy neki van igaza.
    Napjainkban új korszellem születésének vagyunk tanúi.
    A túlnépesedés, éhínségek, félelmetes népbetegségek, alkoholizmus, kábítószer, öngyilkosságok, széthullott családok, a bűnözés és önbíráskodás terjedése, környezetszennyezés, nyersanyag és energiaválság, túlméretezett fegyverkezés, helyi népirtó háborúk, látványos gazdasági összeomlások...megannyi felkiáltójel! A Challenger katasztrófája és a csernobili robbanás után az olyannyira gőgös elit-tudomány is elvesztette túlzott önbizalmát.
    Az új korszellem a hagyományos emberi értékek és erkölcs iránti vágy újraéledésében mutatkozik meg.
    A nevelés tudatos személyiségformálás. A szocializáció ennél tágabb fogalom, az ember társadalmi lénnyé válása, mindenféle nevelő tényező hatására. A nevelés és szocializáció csak akkor lehet pozitív eredményű, ha a sok-sok nevelő tényező sem egymás  ellen hat, hanem egymást erősítik. Ez az egység viszont csak akkor jöhet létre, ha az embereszmény természetes, egészséges és emberi. (Normálisan ugyanis csak ebben lehetne minden embernek egyetérteni.) Természetes, egészséges és emberi - minden ami az élet értelmét igeneli, nem mond ellent az ember  alaptermészetének és nem sérti az emberi méltóságot. Az ember alaptermészetét pedig csakis olyan tulajdonságok alkothatják, amelyek építik az embert és az emberi kapcsolatokat. Minden emberi tulajdonság, amely bomlasztja az egyént és az emberi kapcsolatokat, közösséget, társadalmat, az természetellenes. Az a korszellem, amelyik ezeket az utóbbi tulajdonságokat erősíti vagy építi ki az emberekben, embertelen és természetellenes. Ma már közhely, hogy a család és az iskola jelenlegi állapotában nem tudja megoldani a nevelés igen nehéz feladatát, s szinte teljesen átengedi a terepet minden más egyéb nevelő tényezőnek.
    Természetesen ez is kortünet. Az emberi kapcsolatok elértéktelenedésének  és a rosszul értelmezett "önmegvalósításnak" egyik következménye a család széthullása. A tudás értékcsökkenése nyomán pedig az iskola vesztette el a tekintélyét. A korszellem, amely így hatott a családra és az iskolára, a többi nevelő tényezőn keresztül is egy természetellenes harácsoló, gőgös, önző... embereszmény kialakulását segíti.
    Az egészséges ember kezdetben ösztönösen, később tudatosan veszi fel az odadobott kesztyűt és új korszellemet teremt, meg akarván menteni az emberi tartalmat és az emberi méltóságot. Művészeknek, íróknak, pedagógusoknak észre kell vennie az új emberibb embereszmény iránti igényt és megjelenését siettetni minden erejükkel, hogy mintává váljon. Az igazi értelmiség feladata ugyanis nemcsak az alkotás és kritika, de prófétai küldetése is van.

    Gondolatok a devianciáról

    "Deviánsnak általában az minősül, ami az össztársadalom részéről érvényesnek elismert normától eltér még akkor is, ha a csoport specifikus normái szerint ez a viselkedés komform viselkedésnek számít". (Buda Béla)
    De mi lesz a helyzet akkor, ha a korszellem akkora normazavart okoz, hogy az össztársadalom válik deviánssá és kisebb csoportok sőt egyének viselkedése lesz csak normális. Nagyon is úgy látszik, hogy a deviancia meghatározásánál, még az össztársadalmi-nál is szélesebb alapfogalom válik norma-meghatározóvá - történetesen normális norma az, ami természetes, egészséges és emberi.
    A nonkonformizmus egyszerűen divat. Senki se tisztel senki és semmit. Divat a szembenállás mindennel és mindenkivel.
Divat - a deviancia külső formai jegyeiként - a lompos megjelenés, a hanyagul zsebretett kézzel, nyeglén rágni a rágógumit, köpködni a szemecskét. A trágár, arrogáns, gőgös és lekezelő beszédmód általánosan elterjedt és elfogadott stílus. Divat az embertelenül értelmezett önmegvalósítás, önmegvalósítás mások személyes autonómiáját semmibe véve is, és a szerelmi szabadság egészen a természetellenes szexig. Mi minősül deviánsnak akkor, ha olyan a korszellem, hogy az a szégyellni való, ha nem vagy elvált, ha nincs szeretőd, ha nem iszol, ha még tizenöt éves korodban ártatlan vagy, ha egyenes vagy és becsületes, sőt az is szégyen, ha egyszerűen csak tanulni akarsz.
    Az össztársadalom egészében és egyenként viseli magán a "deviáns személyiség" tartalmi jegyeit. Az "egocentrizmus, az egyensúlyhiány, az agresszivitás és az érzelmi közömbösség". (Danis Szabó) olyan mértékben általános, hogy az össztársadalom valójában csak az egészen kirívó bűntettet tekinti tűrhetetlennek, és saját devianciája föl se tűnik neki.
    A deviáns viselkedés kialakulásának vizsgálatakor az alapvető tényezők között soha nem foglalkoznak a korszellemmel és csupán felszínesen érintik a politikai-ideológiai tényezőket. A pszichológiai, biológiai és társadalmi okokon túl, amik konkrétak, ugyanis van egy tapintható, létező korszellem is, amely lényegileg embertelen és antiszociális is lehet, ha megkérdőjelezi az emberi élet értelmét.
    Magatartási zavarok egyik oka a félelem.
    "Félelem a bizonytalanságtól és a kiszolgáltatottságtól", "rettegés a megsemmisüléstől!" (Geréb György) ... és mi történik ma a bonyolultnak nevezett társadalmakban?! A hatalom el akarja hitetni az emberekkel, hogy van beleszólásuk saját soruknak az alakításába, de valójában nincs beleszólásuk. Kortünet az is, hogy a kormányok elszakadnak a népüktől és a hatalom kevesek harcának a prédájává válik. Ma a népek tehetetlenek a hatalmakkal szemben.
A pszichológus, az orvos, a pedagógus a legjobb indulattal is csak tüneti kezelésre képes. S persze ők is a kor gyermekei! Új korkoreszme kell, ami a régi, amit ismét az egészséges, emberi ösztön teremt, s az elhivatott értelmiség terjeszt. Popsztár énekli a következő sorokat: "A világ hidd el a jóra éhes ..." az eszményített énekesnő érzékeli az új korszellemet, s mivel van lehetősége milliókhoz szólni, ő is hozzájárulhat annak terjedéséhez.

    Gondolatok a prófétizmusról

    "Miközben a ma és a holnap nevelőjének szerepét hangsúlyozzuk, el kell vetnünk a pedagógus hivatástudat múltból átszüremlett naív, idillikus, romantikus elemeit, amelyben a tanár lámpás, a nemzet napszámosa, valamiféle prófétai küldetés hordozója. A korszerűen felfogott pedagógus hivatástudat lényege sokkal inkább az, hogy szeret és akar dolgozni, alkalmas a nehéz, fáradságos mindennapi munkára. Érti világunkat, elkötelezett. Szereti növendékeit (bele tudja élni, képzelni magát a gyermeki világba, e "szeretet" akkor is megmarad benne, ha a tanítvány éppen nem "szeretni való", mert mást tesz, mint szeretnénk, hálátlan, visszaszól, kritizál és "igazságtalan" stb). Röviden: érti a dolgát.
    Fontos személyiségjegyei és képességei: alkotó szellem, szuverén jellem, megújuló képesség, egészben való látás, /úgy koncentrál szaktárgyaira és osztályára, hogy minduntalan befogja látóterébe az iskolát övező környezetet, a köznevelés rendszerét, a gazdasági, politikai és kulturális élet lényegi összefüggéseit/, kitartás, fegyelmezettség..." (dr. Szántó Károly)
    Az így megfogalmazott "pedagóguseszmény" csupán annyi motiváló erővel rendelkezik, amennyi bármely más foglalkozás műveléséhez kell. A pedagógus munkája azonban nem foglalkozás, hanem hivatás, és nem tudomány, hanem művészet. Az igazi pedagógusban állandóan él a tanulási és közlési vágy. Minden tanítványáért, egész nemzetéért, sőt az emberiségért érzett felelősség hatja át nevelő szándékát. Megjelenése, emberi magatartása, szenvedélyes elkötelezettsége a természetes, egészséges, emberi célok iránt, alkalmassá teszik, hogy permanens példakép legyen, és tanítványokat vonzzon maga köré.
    Ha a pedagógus eleve lemond lámpás szerepéről, melynek fénye a hosszú évek alatt úgyis gyakran megtörik, nem csoda, ha csupán kenyérkereső mellékfoglalkozássá, sőt kényszerű robottá válik a legszebb hivatás:
"Mert van-e akkora tett múló falakat fölemelni/ Árkot sánccal övezni, szilárd bástyákkal erődöt,/ Mint a vadonból, borzos völgyekből kikelőket/ Szép életre, magasztos műveltségre kapatni?" (Janus Pannonius)
    A pedagógusnak igenis hinni kell abban, hogy prófétai küldetése van, különben nem lesz ereje a harchoz, márpedig munkájának lényege az állandó küzdelem. Mivel a próféták egy adott társadalom érvényesnek elismert normáit természetszerűleg elvetik, klasszikus értelemben deviánsnak minősülnek, ezért is kényszerülnek harcra, küzdelemre.

    A testnevelés tagozatos gyerekek a többi készségtárgyból is ügyesek. Jól rajzolnak, szépen énekelnek. Az énektanár rájuk szeretné alapozni az énekkart, de a mindennapi egy vagy két testnevelés óra és a heti négy edzés, nagyon elfoglalttá teszi őket. Emiatt, vagy csak erre való hivatkozással nem járnak énekkarra. Az énekkar ugyan kötelező minden tanulónak aki alkalmas az énekkari munkára, de a tanárnak semmilyen eszköze nincs, amivel ezt a kötelezettséget behajthatná. Ötös helyett négyest ad annak a gyereknek, akinek énekkarra kell járni, de nem jár. Erre válaszképpen az eddig ötös tanuló már négyesre se hajlandó megtanulni az éneket. S beindul a láncreakció, kialakul az ördögi kör, szociológia nyelvén a "futok a pénzem után csapdája".
Nyolcadikban év végén az énektanár évfolyamonként összegyűjti a fölösleges ének tankönyveket, hogy az énekkarosoknak legyen a következő tanévben. Kérésére a T-osztály konokul hallgat. "Akkor egyétek meg, vagy tüzeljétek el!" Az egyik gyerek előveszi az énekkönyvét és szépen lassan a tanára szeme közé nézve, kezdi laponként szétszaggatni. Példáját az egész osztály követi.
    A csapda végképp bezárult.
    Egy kiváló képességű tanulót matematika tanára és történelem tanára is tanulmányi versenyre küldi. Orosz tanárának a gyerek nemet mond, mert a másik két tantárgy már minden idejét és energiáját leköti. Az orosz tanár ezt személyes sértésnek veszi, s mivel ő a gyerek osztályfőnöke is, osztályfőnöki megrovásban részesíti.
    A csapda kész.
    A paradicsomföldön nagyon nehezen megy az őszi mezőgazdasági munka. Apró a paradicsom, már harmadik, negyedik szedés inkább böngészés. Hiába számolgatják mennyi lesz a kereset, az akkor is csak fillérekre jön ki, ha rendesen dolgoznak. Inkább nem dolgoznak. Mímelik, vagy egyenesen megtagadják a munkát. Az osztályfőnök kéri, unszolja, fenyegeti őket. Hiába. A legnagyobb hangú gyerekkel komoly szóváltás kerekedik. A cinkos osztály minden tagja osztályfőnöki intést kap. Ezt annyira zokon veszik, hogy az osztályfőnök szaktárgyi óráira se készülnek úgy mint eddig.
    Úgy látszik beindult a láncreakció.
    Kötelező az iskolaköpeny. A divatpulóver alól mindössze öt centiméter látszik ki belőle, vagy még annyi se. "Hol a köpeny?" A gyerek fölemeli a pulóvert és megmutatja, hogy van rajta köpeny. A tanár visszavonul, de mindketten érzik, hogy itt valami nincs rendben.
    Becsöngetés után 10 perccel bebilleg órára a másodikos gimnazista lány. Illedelmesen elnézést kér a késésért, de nem hallotta a csengőt. Aztán rendületlenül továbbszopogatja a tejes nylonzacskót, s amíg a kiflije is el nem fogy, addig nem hagyja abba az evést.
    Lehetne sorolni. A pedagógiai munka telis tele van ilyen csapdákkal. A tanárnak pedig saját személyiségén kívül más fegyvere nincs. (A felvételi idején alkalmasságáról senki se kérdezte.)
    Ezeket a helyzeteket a kölcsönös kiszolgáltatottság és  tehetetlenség érzése szüli, de a tanárnak kell megoldani, mert ez a hivatásához hozzátartozik. A pedagógus legelső feladata önámítás nélkül eldönteni: alkalmas-e erre a munkára.

    A neveltségi szint felmérése és meghatározása nem is olyan nagyon nehéz. Nehezebb annak az eldöntése, hogy a jelenlegi munka- és iskolai fegyelem viszonyai között mi az, ami deviánsnak minősül. (A jó gyerekek között könnyű észrevenni a rosszat, de a sok rossz között a legrosszabbat sokkal nehezebb.) A helyzet az - a nagy társadalomhoz hasonlóan -, hogy csupán a kirívóan antiszociális, sőt kriminális viselkedés tűnik valóban deviánsnak. Viszont igen széles a potenciálisan deviánssá válók tábora. A nevelésben a reflektorfényt erre az egyre szélesedő táborra kellene irányítani, és mindent elkövetni, hogy ebből a körből minél kevesebben lépjenek át a határon. Ugyanakkor tudomásul kell venni, hogy létezik az ún. szociális moratórium, vagyis a gyerek, mielőtt viselkedése standardizálódik, kipróbál néhány viselkedési variációt. Szülőnek, pedagógusnak ezt tudni kell és ezt az időszakot türelmes szeretettel kell átvészelnie. Ha a kisgyermek nevelése megfelelő volt, akkor bízhatunk abban, hogy a standardizálódás végeredménye pozitív lesz.
    Két régi igazság:
    "A gyerek nevelése nyolc éves koráig befejeződik".
    "Mikor kell a gyermek nevelését megkezdeni? Húsz évvel a születése előtt az anyja nevelése által."
    Példabeszéd képsorozattal egy nagyon-nagyon régi pedagógiai könyvben:
    Kisgyermek ül az apja ölében és kerekre nyitott szemekkel hallgatja: "Az én apám mindent tud!" Nagyobb fiúcska a könyv fölött gyanakvóan néz az apjára: "Az én apám se tud mindent!" A suhanc, hanyagul zsebretett kézzel, cigaretta a szájában. Öntelten nézi az apját: "Az én apám semmit se tud!" A felnőtt fiú elgondolkodva hallgatja idős édesapját: "Az én apám azért sok mindent tud!" A férfi egyedül, tanácstalanul: "Ha apám élne, meg tudná mondani, hogy most mit tegyek!"
    A japán iskolarendszer a kisiskolásokat szigorú, hagyományos és nemzeti nevelésben részesíti. A tizenéves kor "nyugatimádó kicsapongásai" után, amiből nem csinálnak "nagy kérdést" sem a szülők, sem a pedagógusok, a gyermek "japán" felnőtté válik.
    A két pedagógiai aforizma, a klasszikus tanmese és a japán példa is bizonyítja: a nevelés szempontjából a legfontosabb a kisgyermekkor, legnehezebb a kamaszkor.
    A felelős felnőttnek pedig ismerni kell azt a határt, amely a normális kamaszkori viselkedészavarokat a deviáns viselkedéstől elválasztja. Ez, a jelenlegi körülmények között, éppen a fentebb vázolt okok miatt nehéz, de nem lehetetlen, csak alkalmas pedagógus kell hozzá.

    A nevelés stratégiájának kidolgozásakor alapvető kérdés, egyszerű matematika: mennyit ront egy kirívóan deviáns viselkedésű gyermek a közösségen, és mennyit javít a közösség őrajta. A közösség védelme mindenekfölött fontos!
    A módszer kiválasztásánál rendkívül körültekintőnek kell lenni. Kevesebbet beszélni, és többet tenni. A megközelítés indirekt (közvetett) módszerrel sokkal eredményesebb lehet. Ma senki se akarja hagyni magát nevelni, hát akkor neveljük úgy, hogy ne vegye észre.
    A nevelési módszerek széles skálájáról alig néhány módszer van forgalomban:
    A  felügyelet, az ellenőrzés és az átterelés, mint módszerek, nem szerepelnek kellő súllyal a nevelési gyakorlatban.
    A felügyelet, az ellenőrzés és az átterelés hiánya eleve hozzájárul a potenciálisan deviánssá válók táborának szélesedéséhez, így kézenfekvő, hogy ezek alkalmazásával viszont ez a folyamat mérsékelhető.
A gyermekért felelős felnőtt empátia-képessége és személyiségének motiváló ereje a nevelés eredményessége szempontjából döntő. (...)