A hazafias nevelés lehetőségei a mai magyar iskolában

"Ádám:  De hát a dajka tündérdalai,
              Ezek nem oltnak-é a gyönge szívbe
               Sejtelmeket?
Tudós:  Igen bizon, s azért
              Dajkáink a magasb egyenletekről,
              A mértanról  beszélnek gyermekeinknek.
Ádám:  Ah gyilkosok, nem féltek-é egész
              S legszebb korától a szűt megrabolni!"
                                          (Madách Imre)

    Írtam a táblánál: "ókor i.e. 3000-476-ig". Egyetlen egy gyerek sem tudta, milyen évszám a 476. Aztán   írtam tovább: "középkor 313-tól a XV. századig"
    Egyetlen egy gyerek sem tudta milyen évszám a 313. Amikor rájöttem, hogy fogalmuk sincs mi köze egymáshoz Bizáncnak, Konstantinápolynak és Isztambulnak, már éreztem, hogy nagy baj van. Mi történt 1222-ben? Egy helyes válasz érkezett.
    - Mondjátok! Tanultok ti történelmet?
    - Nem. Mi alig tanulunk történelmet. Nekünk ötödik óta az igazgató néni tanítja, de csak minden ötödik órát tud megtartani.
Sose ér rá szegény. Mindig van neki valami gyűlés, vagy telefon.
Keserű lett a szám íze. Leültem. Hosszú másodpercek teltek el síri csöndben.
    - Tegyétek el a füzetet! Osszatok rajzlapokat! Itt van ez a csonkolt kocka. Rajzoljátok le a vetületeit és az  axonometrikus képét!
    Egy osztály 1986-ban! Egy osztály, melyikbe olyan gyerekek járnak, akik valósággal szomjazzák a tudást! Úgy tudnak figyelni, hogy a tanár hivatásának minden gyönyörűségét kiélheti a velük töltött órán. S ez az osztály jövőre elballag az iskolából úgy, hogy nem tanul történelmet... s ha tanul is, száz gyerekből kilencvenkilenc nyolcadik évvégére már utálja...
Mit tanítunk nekik, és hogyan, hogy ilyen az eredmény?
    Adni érdemes! - hirdeti a TV-ben a reklám, mikor beszámol egy-egy adományról az épülő Nemzeti Színház javára. Hazafias érzéseinkre épülne föl az új színház, de ugyan nehezen épül. Úgy tűnik, hogy hazafias érzéseinkre, nemzeti öntudatunkra hivatkozni ma már aligha lehet. Vagy nem  ugyanazt értjük mindannyian hazaszeretet fogalmán, vagy nincs is ilyen. De hogy is lenne, ha nincs mire büszkének lennünk! Ha múltunkban szinte csak sötét foltok, hibák, vétkek, sőt gyalázatok vannak. Ha a történelem, amit tanítunk egy parttalan adathalmaz, amiből a magyarság és Magyarország szerepe, helyzete nem tűnik ki világosan és bennünk nem az identitástudatot, hanem a tudathasadást erősíti.
     "A történelem voltaképpen nem egyéb, mint egy sereg csalás, amit a halott körül elkövetünk. Átalakítjuk a múltat, hogy megfeleljen a jövőt illető szándékainknak. A történelem azt bizonyítja, hogy a történelemmel mindent be lehet bizonyítani" - mondta Voltaire.
    Minden nép - elég csak belenéznünk a környező népek iskoláinak történelem könyveibe, hogy lássuk - saját kontinuitásuk igazolására mimindent írnak le történelem címen. Hogyan csinálnak maguknak hősi múltat! Mi pedig, akiknek van hősi múltunk álszeméremből, politikából, ki tudja milyen okból elhallgatjuk, homályban tartjuk. Pedig a hősi múlttal nemcsak lázadás és zendülés jár együtt, mint ahogy Sarolt énekli az "István a király"-ban. Hősi múlttal együtt jár a biztonságot, örömet, büszkeséget jelentő azonosulási tudat. Nemcsak nemzeti, de emberi mivoltunk tudata sem képzelhető el igaz történelem nélkül.
"Magyar vagyok. Büszkén tekintek át /A múltnak tengerén, ahol szemem / Egekbe nyúló kősziklákat lát, / Nagy tetteidet, bajnok nemzetem".  (Petőfi Sándor)

    Ma már, ha egy magyar ember ilyen hall, szinte szégyelli magát. Ugyan már,
büszkének lenni! Ugyan már nagy tettek! Ugyan már kősziklák! Bajnok nemzet! Ugyan már!
Nemrég a TV-ben egy francia történész elismerően, sőt szokatlan lelkesültséggel beszélt a magyarságról, néhány "nagy tettünket" is fölemlegetve, de a magyar TV riporter kioktatta őt: "Ó, az  csak legenda, nem történelem!"
    Mert ő biztosan tudja, hogy mi a legenda és mi a történelem, s ezt ki is nyilatkoztatja. Teheti, az ő kezében van a mikrofon, én meg szinte reménytelenül igyekszem agyam kicsiny fogaskerekét a nagy láncáttételből kiiktatni, mielőtt végképp berozsdásodik. Lehetséges, hogy még sincs igaza Zrínyinek, hogy "egy nemzetnél sem vagyunk alábbvalók!"
Történelem  tanításunkkal ezt értük el. Szép eredmény.
    Miközben mindezt végiggondoltam, az osztály csodálatos rajzokat készített, fejlett térlátással ábrázolta a csonkolt kockát, de a nagy térről, a világról, s benne önmagáról milyen képe lesz? Valami ugyanis kimaradt. Talán pótolhatatlanul kimaradt! Pótolhatatlanul?
    - A következő rajz  órára semmit ne hozzatok magatokkal, csak "ti"legyetek itt! Tartok nektek egy történelem órát... 

    Egyik Erkel órámon, amelyiken a Hunyadi László történelmi hátterét beszéltük meg, mondtam egy olyan mondatot, aminek komoly következményei lettek.
    Olvastam valahol, hogy a hadtörténeti tudomány Hunyadi Jánost a világ legnagyobb hadvezérének tartja, megelőzve a nagy hódító Napóleont is.
    A gyerekek hitetlenkedéssel vegyes büszkeséggel kapaszkodtak bele a mondatba. Kérdéseik hatására szomorúan jöttem rá, hogy magam is milyen keveset tudok Hunyadi Jánosról, s hogy a róla, bennem kialakult képbe durván  betolakodik egy magyar író, Darvas József TV játéka. Ebben a TV játékban egy részeges, duhaj Hunyadit  ismerhetett meg a magyar TV néző, akinek a felesége Szilágyi Erzsébet titkon és reménytelenül epekedett Kapisztrán János barát után.
    - Gyerekek, nekem van egy barátom, aki a hadtörténeti tudományok doktora. Írok neki, hogy jöjjön és tartson nektek egy előadást Hunyadi Jánosról.
    Tudtam én, hogy a gyerekek életkorukból következően tele vannak romantikával, azt is tudtam, hogy igencsak híján vannak a példaképeknek, mégis megepett a nagy érdeklődés.
    S elment a levél. Pár nap múlva megjött a válasz is, hogy ezt  dolgot jó lenne személyesen megbeszélni.
    - Te aztán jól föladtad nekem a leckét! Mióta megkaptam a leveledet, máson se jár az eszem!  Ha Stromfeld Aurélról, vagy Sztálinról kérdeznél, könnyebb dolgom volna. Hunyadi Jánosról alig van valami irodalom.
    - Én mégiscsak olvastam valahol, hogy ő a világ legnagyobb hadvezére!
    - Nézd, megpróbálom! Utánanézek. Belevetem magam a Hadtörténeti Múzeum könyvtárába, elmegyek a Levéltárba. Ha meglesz az anyag táviratozom, hogy mikor jövök.
    Ez a kis előadás a négy nyolcadik osztályt érintette. Az igazgatónőtől engedélyt kértem a megtartásához arra az esetre is számítva, hogy váratlanul, az órarendet fölborítva kell megtartani.
    Eltelt egy hét. A postás egy hatalmas borítékot hozott, benne egy táblázat Magyarország története a honfoglalástól 1980-ig címmel. Mellette egy levélke: "Ha tudod, sokszorosíttasd, legyen minden gyerek kézében!"
    Eltelt egy hét. Éppen iskolánk névadóját ünnepeltük. Kinn álltunk az iskolaudvaron, amikor megállt egy kocsi az épület előtt és díszegyenruhában kiszállt belőle egy katonatiszt.
    - Megjött! Megjött! - futott végig a hír az ünneplő  gyerekeken.
    - Rosszabbkor nem is jöhetett volna! - gondoltam. Ha iskolai ünnepélyt tartunk az ötödik órában, már a hatodik óra rendszerint elmarad. Mindenki siet haza.
    - Most legalább leválik, hogy érdeklődés valódi-e! - nyugtatgattam magamat.
    Az ünnepség után vendégemet bemutattam a tantestületemnek és egyúttal meghívtam mindenkit az előadásra.
    Iskolánknak egyetlen olyan helyisége van, ahol száz-százhúsz ember elfér. Ez a kistornaterem. A gyerekek futásban vitték föl a székeket az osztályokból és pillanatok alatt berendezték. Térképállvány is kellett és két térkép: Magyarország a XV. században és Európa a XV. században. Tíz perc alatt minden készen volt. Még egy kancsó víz és pohár is került az asztalra.
Annyi fénymásoltatott Magyarország története tablót vittem föl, amennyi a nyolcadikosok létszáma volt. A száztizennyolcból hat tábla maradt ki, tehát csak hatan nem jöttek föl.
    Az előadás nagyon érdekes volt és kiderült belőle, hogy Hunyadi János valóban a legnagyobb hadvezér volt. De azt is megtudtuk, hogy miért. Merészen megváltoztatta a lovagi harcmodort. Olyan taktikai megoldásokat alkalmazott, amelyek a mai hadviselésben még mindig időszerűek: a meglepetés taktikája, a téli hadviselés, a népfölkelők bevonása a hadműveletekbe és a hadszíntér lakosságának a megnyerése olyannyira, hogy felszabadítóként üdvözölték, és beszálltak az oldalán a háborúba.
    A gyerekek sokat kérdeztek korabeli fegyverekről, a hírszerzésről, egy-egy híres csatáról.
    Én azért annak is örültem, hogy megtudtam azt is, Hunyadi János szép férfi volt. Amikor Zsigmond királlyal hosszabb ideig Itáliában tartózkodott tanulmányúton, a korabeli krónikák délcegtermetű világfiként emlegették, aki a bálok hölgyeit táncával is elbűvölte. Már csak ezért sem lehetett igaz, hogy Szilágyi Erzsébet más után epekedett...

    Szebbnél szebb idézeteket találtam: Zrínyi, Széchenyi, Jókai, Petőfi, Németh László, Illyés Gyula.
Bíztam benne, hogy a gyerekek is többségükben megérik, de az idézeteket elsősorban kollegáimnak szántam, reméltem, hogy őket is úgy lelkesíti majd, mint, ahogy engem.
    Izgatottan vártuk a vendégeket, amikor elérkezett a bemutató óra napja. A gyerekek az izgatta, hogy hányan lesznek. Én elsősorban annak a két embernek az érkezését vártam, akiket személyesen hívtam meg az órára, mert az elmúlt évek alatt azon kevés ember között tartottam őket számon, akik szakmailag tartalmas és emberileg rokonszenves hozzászólásaikkal valóban segíteni tudnak és akarnak.
    Nekem élmény volt az óra. De az volt a gyerekeknek is. Ezt nem csak a szemükön láttam, hanem a kérdéseikből is, melyekkel az óra után körülröpdöstek.
    Az óra megbeszélésére az iskola könyvtárában gyűltünk össze. Ahogy végignéztem a kollégákon, azért kicsit elszorult a szívem. Saját tantestületemből sokaknak nyilván fontosabb dolguk is akadt, mint egy óraelemzésben részt venni.
Miután a járási munkaközösség vezetője jónak értékelte az órát, megköszönte és áradta nekem a szót.
    - Arról, hogy az óra milyen volt, majd elmondjátok a véleményeteket ti. Én csak annyit mondhatok, hogy ez a két hónap györörű volt, s ha csak annyit értem el, hogy minden gyerekem megtanulta Petőfi: Magyar vagyok c. versét, és valósággal versengtek, hogy ki legyen az az öt, aki elmondja, már akkor boldog lennék, de remélem, hogy ez az óra sokkal több volt.
A hozzászólók többsége az óra érzelmi telítettségét emelte ki és ez nagy öröm volt nekem. De volt más vélemény is:
    - Nekem nem kell egy órára két hónap, hogy felkészüljek! Nekem mindig van annyi a tarsolyomban, hogy bármikor spontán tanítsak! - jelentette ki egy fiatal kolléganő, két éve tanít.
    Egyik fiatal kollégámtól kérdeztem, hogy miért nem maradt ott a megbeszélésen. Azt válaszolta:
    - Nekem megvan a különbejáratú véleményem, a máséra meg nem vagyok kíváncsi. (Másfél éve tanít képesítés nélkül.)
    Másnap a gyerekeimtől hallottam, hogy matematika órán a tanárnő, kérdésükre, hogy milyen volt az osztályfőnöki óránk, valami olyasmit mondott, hogy hazug, mert nemcsak osztályfőnöki órán kell verni a mellünket nemzetiszínű féltéglával, hanem tanulással bizonyítsák be, hogy öntudatos magyarok. Ha már nem készültek matematikából, a bemutató óra sikerélményét kellett letörni bennük.
    Egy olyan kollégám, aki ott se volt az órán, annak gratulált, aki "jól megmondta" nekem.
    Létezik, hogy ennyire nem értjük egymást?
    A bemutató órán hangzott el a következő idézet is Ráth-Végh István: Magyar kuriózumok c. könyvéből:
"Az újaradi temetőben van egy sír. Huszárcsákót és szablyát faragtak emlékkövére. A magyar nyelvű sírfelirat azt hirdeti, hogy itt nyugszik a világ legöregebb katonája, aki nyolcvanegy évig szolgált és huszonkét háborút küzdött végig. A világ legöregebb katonája! Nagy szó ez. Bár bizonyára meggondolta Eszterházy Vince huszárezredes, aki kornétását, a vén Skultéty Lászlót idetemettette. Találtam feljegyzéseket több idegen vitézről, akik igényt tartanának a világ legöregebb katonájának címére, de alaposabb vizsgálódás után kiderül, hogy mégiscsak a magyar huszár tartja a csúcsot. A vén huszár adatai nem valami bőségesek. 1735-ben születet a felvidéki Pruszina faluban.
Tizenhárom éves korában már fejébe nyomták a huszárcsákót. A Hadik huszárezredben szolgált. Harcolt porosz, török, francia ellen egyforma vitézséggel. 1789-ben Belgrád ostrománál a vén legyén olyan példát mutatott vitézségből a fiataloknak, hogy ritka nagy kitüntetés érte, megtették az ezred zászlótartójának, vagy mint huszároknál volt szokás nevezni, kornétásnak. Kilencvenhárom éves volt a vén kornétás, mikor Újaradon állomásozó ezredét elhelyezték onnan. Bizony nem adta át senkinek a zászlót, bizony velük akart menni ő is, de a kilencvenhat esztendő kinyomta a nyeregből. Vége lett a katonasorsnak, de vége lett az életnek is. Életének az volt a legkedvesebb epizódja, amikor Ferenc császár tisztté akarta kinevezni. A vén huszár megsodorta a bajúszát és azt felelte, hogy ő már csak megmarad kornétásnak, mert a zászlót, a zászlót nem lehet otthagyni..."
    Pár nappal később képeslapot kaptam Aradról. Egy vidéki tanárnő írta, aki ott volt az órámon: "Szeretettel gondolok Rád".
    Csak ennyi, s én azóta tudom, mégis vannak, akikkel értjük egymást...